Idén is építettünk labirintust Bakonybélben:

És jártuk, jártuk, jártuk... Kicsik...

... és nagyok, együtt és külön:

A múltkori bejegyzés tárgyilagos, egyszerű ábrája után mi is következhetne más, mint Pilinszky János Egyenes labirintus c. verse?

Következzen hát, háromféleképpen is. Elsőként írásban, az OSZK gyűjteményéből átemelve. Másodszor hangfelvételen, amelyen maga Pilinszky olvassa fel versét. Harmadszor pedig Yonderboi verses mixében. Ki-ki válogasson kedve, ízlése, ideje és teherbírása szerint.

Egyenes labirintus

Milyen lesz az a visszaröpülés,

amiről csak hasonlatok beszélnek,

olyanfélék, hogy oltár, szentély,

kézfogás, visszatérés, ölelés,

fűben, fák alatt megterített asztal,

hol nincs első és nincs utolsó vendég,

végül is milyen lesz, milyen lesz

e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,

visszahullás a fókusz lángoló

közös fészkébe? – nem tudom,

és mégis, hogyha valamit tudok,

hát ezt tudom, e forró folyosót,

e nyílegyenes labirintust, melyben

mind tömöttebb és mind tömöttebb

és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

A költő tolmácsolásában:

Yonderboi verses összeállítása más műfaj. A címet adó Pilinszky felvétel az összeállítás zárása. Akinek van rá ideje, azt bátorítom, hogy a teljes, kb. 40 perces felvételt hallgassa meg, és ha felkeltette a figyelmét, akkor az alább idézett riportot érdemes hozzáolvasnia.

Yonderboi Egyenes labirintus címet viselő mixe azért csodálatos, mert egészen új dolgokat tanít költészetről, irodalomról akkor, amikor – valljuk be őszintén – a Kaláka vagy Halász Judit versalapú naiv folkdalain kívül alig van élő kapcsolatunk versekkel. Valószínűleg zeneszerzői zsonglőrmutatvány kell ehhez az alkímiához, de az biztos, hogy a hipnotikus hangú színészek (Márkus László, Haumann Péter stb.) és a lebegő zene valahogy finoman beleszuggerálnak egy olyan lelkiállapotba, ahonnan igenis van még átjárás a versek birodalmába. Még az olvasva értelmetlennek ható mondatok is értelmet és súlyt kapnak a fülben.

/részlet az Origóról, Dömötör Ági riportjából/

...amelyben szerző egy pillanatra még visszatekint az elmúlt évre, megoszt pár személyes gondolatot a jelenről és továbblép a 2011. évbe

Nagyon sok idő telt el az emlékezés labirintusában – ideje továbblépnünk.

Az elmúlt évben oly sokat emlegetett barcelonai kiállítás katalógusát az egyik kurátor pontokba és kérdésekbe szedett szövege zárja. Oscar Tusquets sorra veszi benne a kiállítás fő részeit, és mindegyiknél felteszi a kérdést: Mit akarunk mondani? Azt, hogy...? És milyen eszközökkel? Az elemzés tárgyilagos, a mondatok egyszerűek és tiszták. Ez a zárókép a kiállítást, mint folyamatot is összegzi.

"Az egy útvonalú labirintus elemzése" (vagyis a mi értelmezésünk szerinti labirintus) c. fejezetének fő állítása, hogy a labirintus, minden gazdagsága és bonyolultsága ellenére csak egy út, amely összeköt két pontot egymással. Se választási lehetőség, se eltévedés. Tulajdonképpen nem is volna szükség Ariadné fonalára. 

Ábrázolva ennyi:

O -------------------------------------------O

Sokkoló, nem? Miért is bonyolítjuk?

Ez az elemző, honnan hová és milyen úton kérdésfelvető magatartás most közel áll hozzám. Az elmúlt hetek-hónapok sok energiát és odafigyelést igénylő építkezésekről szóltak: vannak közeli és távoli céljaim, érzékelek utakat és lépéseket, de minden másképp kér időt ezekben az építkezésekben, mint ahogy számítottam rá. Van ami gyorsabb, mint gondoltam, és van ami sokkal lassúbb, mint ahogy szerettem volna. Próbálom megismerni és érteni a saját időigényeimet, és jól bánni a napokkal, amelyek szinte teljesen mentesek azoktól a rutinoktól és ismerős munkafolyamatoktól, amelyekben éveken át éltem. Az újak próbálkozások és tévedések árán alakulnak, és ezt nem mindig viselem kellő türelemmel. Sok lehetőséget látok, de néha meg egészen elbátortalanodom.

Ez a munka tette nehézzé, hogy a bloggal foglalkozzak, és ebből (vagy ennek keretében?) érkeztem a tegnap Pannonhalmára. A labirintus hólepetten fogadott.

Befelé haladva szétszórt voltam, zsongott a fejem a feladatoktól és kérdésektől. Fáztam, kedvetlen voltam, ki-ki néztem az útról, gondolatban alig tudtam bent maradni. Nagyon rövidnek érzékeltem az utat. Minótaurosz köve a középpontban egy nagy Ő betűre hasonlított. Elkezdtem rajzolgatni a kőre hullott hóba. És nem tudom megmagyarázni, miért és hogyan, de eközben valami nagy jókedv fogott el. Kifelé már teljesen lekötött az út. Határozottan jól éreztem magam: a középpontban nem csak fizikailag fordultam meg, hanem teljes fordulatot hozott az érzéseimben és az érzékelésemben is. Időben nem tölthettem el hosszabb időt kifelé haladva, mint befelé, az út mégis egészen hosszúnak tűnt.

A labirintus melletti borostyánosban, az ösvény túloldalán hirtelen észrevettem, ami mellett odaérkezve elszaladtam: a rengeteg apró kis sárga pöttyöt a hó alatt.

Ezt a tavaszváró képet szánom a labirintusjáró blog évindítójának.

Az emlékezés labirintusai

/Ramón de Soto: Az emlékezés labirintusa, 2008-2009./

Mi más volna Ariadné fonala, mint mai megfogalmazással élve egy "külső emlékezet", amely nélkül képtelenek vagyunk szembeszállni a labirintus centripetális erejével, amely a Minótauroszhoz vezetett bennünket, és kijönni belőle?

– teszi fel a kérdést Ramón Espelt.

Bármely blogíró számára ismerős lehet a helyzet, hogy olyan témába fut, amely sokkal több odafigyelést, elmélyülést és időt kíván, mint amekkorára számított, és amely a blogbejegyzések – számára, és olvasói számára is megszokott – ritmusának megfelel. Ez a kiállítási katalógus sok ilyen téma mentén indított el: ezek között volt olyan, amit teljesen félretettem, mert pillanatnyilag nem volt vonzó; volt olyan, amibe belementem, és viszonylag jól átláttam, de volt olyan is, amiből csak oldalazva, óvatosan sikerült kijönnöm... A labirintus, mint az emékezés helye és a megbocsátás útja olyan témakörnek bizonyul, amelyet kihagyni nem lehet, de belátható időn belül a végére érni sem. Így az tűnik a legjárhatóbb útnak, hogy különösebb kommentár nélkül közzéteszem a kiállítás egyik "tablóját" – ki-ki induljon el kedve szerint azon az úton, amelyet a kép felkínál. Később minden bizonnyal lesznek olyan bejegyzések, amelyekben újra e téma mentén találkozunk.

A kiállítás egyik legmegrázóbb objektuma Lika Mutal labirintusa, amelyet Lima egyik parkjában állított fel. A park az Alameda de la memoria (Az emlékezés sétánya) nevet viseli, a benne álló alkotás címe pedig El ojo que llora, vagyis A könnyező szem. A klasszikus chartres-i rajzolatú labirintus felnagyított mása a rajzok alapján becsülhetően kb. 30 méter  átmérőjű. Középpontjában egy medence áll, benne egy kő, amely "könnyezik". Peruban az 1980-2000 közötti katonai diktatúra több, mint harmincezer áldotazot követelt, sokuk sorsa máig ismeretlen – nekik állít emléket Lika Mutal labirintusa: 2003-2007 között önkéntesekkel mintegy 27 ezer áldozat nevét és eltűnésének vagy halálának évszámát írták fel a gömbölyű, világos színű kavicsokra, amelyek kirajzolják a labirintust.

A labirintus a megbocsátás helye kívánt lenni, de politikai ellenkezést és vitákat is kiváltott, sőt elkészülte után alig pár hónappal a központi szobrot vörös festékkel leöntötték, a kavicsokat több helyen szétrugdosták. Itt látható pár kép az emlékhelyről és a befestett, majd tisztára mosott könnyező kőről.

/Lika Mutal: El ojo que llora/

Akit részletesebben érdekelnek az emlékmű összetett politikai vonatkozásai, annak Katherine Hite izgalmas elemző tanulmányát ajánlom figyelmébe.

Következő alkalommal egy utolsó bejegyzéssel lezárom barcelonai körsétánkat.

Tükör-útvesztők

Ramón Espelt tanulmánya egy elgondolkodtató összefüggésre hívja fel a figyelmet: ha a gótika labirintusait a klasszikus, krétai labirintusok kései leszármazottainak tekintjük, ahol a teljes körökből álló rajzolat negyed- és félkörök játékára vált át (a rajzolatok összehasonlításához ide érdemes kattintani), akkor a reneszánszban felbukkanó és a barokkban kiteljesedő sövény útvesztőknek is van egy kései párja, méghozzá a vidámparkok tükör- és egyéb tematikus útvesztői. Ezek a 19. század végén már komoly közönséggel rendelkeztek, és fejlődésük ma is tart.

Bevallom, a vidámparkok kultúrája számomra teljesen ismeretlen, de el kell fogadnom a szerző érvelését: ma itt találhatók az útveszők legelterjedtebb, leglátogatottabb formái, hiszen hihetetlen tömegeket vonzanak a világ különböző részein épült mega-vidámparkok. (Itt egy érdekes kulturális szakadék is megfigyelhető: feltételezem, nem én vagyok az egyetlen, aki nem járt vidámparkban, de foglalkozott labirintusokkal, útvesztőkkel – míg a megavidámparkok és disneyland-ek látogatóiról pedig azt gondolom, hogy nekik meg a krétai kultúra és Chartres nem mond sokat.)

/a barcelonai kiállítás tükör-útvesztőjének részletei/

Az egyik legelső tükör-útvesztő ábrázolás Leonardo da Vincitől származik, ma pedig Adrian Fischer nevéhez fűződik a legtöbb terv. Itt egy 19. század végi szabadalmi bejegyzésen láthatjuk egy tükör-útvesztő alaprajzát:

/G. Castan 1895-ös szabadalmi bejegyzése – forrás: Google szabadalmak/

Orson Welles 1947-es A sanghaji asszony c. filmjében a jó és a rossz végső leszámolása egy vidámpark tükör útvesztőjében zajlik. Zseniális jelenet:

Ebben a témakörben a 20. század nagy svájci alkotóját, Friedrich Dürrenmattot is meg kell említenünk, akit egész művészeti pályafutása során foglalkoztatott a labirintus motívuma, Thészeusz és Minótaurosz harca. Élete utolsó évtizedében számtalan rajzán megjelenik a labirintusban rekedt Minótaurosz, "a bűntelen bűnös" alakja, ahogy Stoffe c. befejezetlen művében jellemzi. Minótaurosz című balladájában megrendítően írja le a szörny tükrök között zajló életét és harcait:

Click here to download:

FD_Minotaurosz.pdf (99 KB)

/Minótaurosz. Ballada. Erdélyi Z. János fordítása/

Itt pedig két kép a tükrök között táncoló Minótauroszról – Dürrenmatt saját kezű illusztrációi a balladához:

***

post scriptum:

Fentebb leírtam egy mondatot, és kíváncsi voltam az igazságára: valóban, vajon mennyi látogatója van a mega-vidámparkoknak? A Disneyland-eket néztem meg, mert valamilyen útvesztő vagy labirintus kell legyen bennük...

Igen, van: Alice útvesztője. A látogatottság pedig? Külön az útvesztőjét nem lehet lekövetni, de a kaliforniai Disneyland látogatottságát megtaláltam itt. Valóban félelmetes: átlagolva olyan 35 ezer vendég naponta, de a karácsony és újév közötti időszakban meghaladhatja a 70 ezret is! Ijesztő, nem?